ELŐSZÓ
A Holdbéli Dáviddal, Laczkó Géza regényével alig egy évtizede ismerkedhetett csak meg a magyar olvasó. Pedig a regény kézirata nem volt új keletű, s az 1953-ban eltávozott Laczkóról szólva már a Magyar Irodalmi Lexikon is utal rá. Egy lappangó kéziratot hoztunk annak idején nyilvánosságra, egy érdemes, kiváló irodalmár kései, posztumusz műveként.
Miért a kézirat hosszú, közel negyedszázados kallódása? És mi indokolta, hogy a lappangó művet egyszerre életre hívtuk, átadtuk az olvasók széles nyilvánosságának, élvezzék fortélyos történését, örvendezzenek fel-felsziporkázó szellemességén, pompásan vágó szatíráján, vagy éppen bosszankodjanak rajta?
Ahogy a kallódásnak nem a kegyelettelenség volt az oka, a közrebocsátás oka sem a kegyelet. Laczkó Géza regénye úttörő könyv. Egy megsejtett irodalmi műfaj, a science-fiction bizonyos szempontú előfutára. (Ahogyan az a jó néhány elbeszélés is az, amellyel ezt a második kiadást kibővítettük.) Úgy vagy olyasféleképpen kapcsolódik a műfajhoz, ahogy Karinthy Frigyes néhány fantasztikus írása is. De hogy valóságos tudományos-fantasztikus regény, mégsem mondhatjuk róla. Csalódnánk, ha azt várnánk el tőle, hogy a tudomány adta lehetőségeket a képzelet játékával megsokszorozva ragadjon el bennünket a messzi jövőbe. Nem, Laczkó Géza nem a jövendőről akart írni, az elképzelések és álmok kihüvelyezhetetlenségükben izgalmas világáról, hanem a jelenről, a jól-rosszul tenyésző mai emberiségről. Arról volt nyugtalanítóan izgalmas mondanivalója. De ahhoz, hogy azt elmondhassa, tudomány és képzelet páros együttműködését mégis felhasználta. Létrehozta általa - s ebben van regényének úttörő jellege - azt a sokszor idézett egyetlen fix pontot, mellyel ki lehet vetni sarkaiból a Földet. Megteremtett egy földöntúli és más törvények szerint tenyésző lényt, s megkísérelte szemszögéből felmérni és leírni az emberi életet. A kristálylétből magát emberformává alakító Holdbéli Dávid Laczkó archimédeszi pontja, valami, ami abszolútum. S hadd tegyük mindjárt hozzá: a regénynek az a része, melyben a kristálylény megérkezik, s magát többször is átszerkesztve emberi formát ölt, emberi kifejezésmódot és létezést tanul, a mai gazdag sci-fi irodalom legjobb lapjaival vetekszik.
Más kérdés, hogy a Holdról a Földre csöppent, pontosabban: magát tudatosan áttranszponált Dávidot Laczkó Géza mire használja fel. E téren a regény már hagyományosabb. Az a szatíra, amit földi tapasztalatai alapján Dávidunk mond tollba a regényben szereplő írónak, nem a tudományos-fantasztikus irodalommal rokon, hanem egy másik nagy világirodalmi műfajjal, mely a XVIII. században virágzott, és Montesquieu Perzsa leveleivel érte el ma is ismert csúcsát. Ez a felvilágosulás racionalizmusán alapuló műfaj az emberi együttélés hagyományait és törvényeit veszi vizsgálat alá, s mond róluk bírálatot. Szócsöve rendszerint egy idegen (Montesquieu-nél például egy perzsa), aki a maga más szokásaihoz, más erkölcséhez viszonyít, s így láttatja együttélésünk fonákságait. Laczkó Géza Holdbéli Dávidjával ezen a fogáson valamivel túllép, hiszen nem idegen embert, hanem idegen, más biofizikumú lényt választ szócsövének, aki a maga magasabb rendű létformájából ítélkezve el is jut minden emberi elítéléséig, a hitvány emberi faj kiirtandóságának ceterum censeo-jáig. Igen, csakhogy ennek is van már előzménye - s éppúgy XVIII. századi -, gondoljunk Swift Gulliverjére, aki a nemes lovak országából visszatérve nemcsak általában az embereken, hanem saját családján, feleségén és gyermekein is érzi a visszataszító jehuszagot.
A jehuszag Laczkó Holdbéli Dávidjának is állandóan az orrában van. (Meglepő ellentmondásként csupán szerelmeskedés közben feledkezik meg róla.) Ugyan miért érzi mindenütt? Önmagában képtelenség feltenni a kérdést, mégis beszélni kell róla. Képtelenség, mert a szatíraírónak nemcsak szíve joga, hanem műfaj szerinti kötelessége is tételei sarkítása, indulatai fokozása, eredményei általánosítása. S ha elvben hozzájárulunk ahhoz, hogy amiképp az élet szépségének és örömének megírása jogosult (egy doktriner pesszimista ezt tarthatja betiltandónak), éppúgy jogosult a létezés ellentmondásainak a feltárása is, akkor nem inthetjük a szatíraírót önmérsékletre és józan méltányosságra. Nem mondhatjuk, ahogy az idők során nyilván számos cenzor kívánta mondani: „Ejnye, ejnye, Swift úr, ön szó nélkül hagyja az emberiség nagy eredményeit!” A szatíra egyetlen szempontból láttat, és rendszerint azt a szempontot is ad abszurdum viszi.
Ha tehát Laczkó Géza Holdbéli Dávidja orrfacsarónak érzi az emberiség jehuszagát, vagy ahogy ő mondja: kiirtandónak tartja az emberiséget, ezt a hitvány, öntelt moszatot, úgy dőreség volna ezen megütődni. Beszélni csupán arról lehet, hogy vajon mi indította Laczkó Gézát arra, hogy az emberi nemről és az emberi intézményekről ilyen keserves és gyakran telibe találó igazságokat elmondjon, hogy Dávid kezével saját fajtáját megkövezze. Nos, a felgyülemlett szatirikus indulat hevességére talán elegendő magyarázattal szolgál a kézirat létrejöttének időszaka: a második világháború végkifejlése, majd a fegyverek elhallgatása után azoknak a szörnytetteknek részletes napvilágra kerülése, melyekkel a XX. századi emberiség mennyiségileg és minőségileg is felülmúlta a történelem eddig ismert nagy szörnytetteit. Mauthausen, Auschwitz és a többi pokol feltárult titkait nehéz azzal a vállrándítással szemlélni, hogy ezt is mi csináltuk, emberek. Laczkó Dávid szájába adott ítéletébe elejétől végig bele van szőve a humanista embernek az a borzadása, amely a tetteket felmérve, már-már a fajtától, az emberi nemtől, igen, önmagától borzad el. A kéziratban ezért oly gyakran visszatérő téma a társadalmi gyakorlat elaljasulása, a hatalom visszaélése, az osztályuralom durva kegyetlenkedése, a nácizmus, az antiszemitizmus. Világosan tapintani lehet bennük a szatíraírásra késztető élménygócokat. De máskülönben is, a regény szatirikus törzsének, Dávid „jelentésének” művészi megoldásán is érezni lehet a közvetlen, a pillanatnyi ihlető elem hatását. Abban elsősorban, hogy itt, a regény első részétől eltérőleg, Laczkó Géza nem fordított időt arra, hogy szatirikus mondanivalóit cselekménysorba komponálva, a regényírás megelevenítő módszerével bontsa ki, hanem - mi tagadás - a művészi hatás meglehetős kárával, közvetlenül elmélkedve mondta el. Ezek az elmélkedések - melyeknek racionalista mélysége vagy sziporkázó szellemessége persze így is sok gyönyörűséget kínál - gyakran átfedik egymást (a kiadó három ponttal jelölve itt-ott rövidített is rajtuk); pontosabban szólva - s másodsorban itt lehet tetten érni a pillanatnyi ihlet hatását - körkörösen egyetlen gondolati mag körül mozognak: ilyen vagy olyan kiindulásból az emberi nem aljasságát, magasabb erkölcsi szempontból létezésre való méltatlanságát bizonyítják.
Úttörő sci-fi regénykezdet, XVIII. századi szatíra (no persze a XX. század élményei alapján!) - hova kanyarodhat még Laczkó Géza regénye? Jó okkal: vissza a fantasztikumba. Laczkó mégsem XVIII. századi racionalista, dialektikus szelleme nem állhat meg Dávid elutasító nemjénél. A kristály-erkölcs képtelenség, embert csak emberi alapon lehet mérni, Dávid ítélkező piedesztáljának össze kell törnie. Méghozzá túlzottan is emberi módon, egy fantasztikus történetbe szőtt fantasztikus szerelem árán, mely nem is tör, inkább csak mocskol. Mintegy igazolva és betöltve Laczkó egyik tételét: „Nyakig ganajban ülni, s fejjel az eget verni. De talán éppen ez az emberi sors.”
Végezetül szóljunk még néhány szót magáról a regény írójáról, bár nem érezzük, hogy a felszabadulás utáni irodalmi élet ismerői előtt Laczkó Géza különösebb bemutatásra szorul. Igaz ugyan, hogy írói kibontakozása egy sokkal korábbi irodalmi korszak idejére, a Nyugat fénykorára esett, és az is igaz, hogy ő aránylag korán, hatvankilenc éves korában, 1953-ban eltávozott közülünk, de fő művei, a történelmi regény terén nyelvi és korhűséget kezdeményező Német maszlag, török áfium, valamint méltó párja, a befejezetlenül maradt, nagyszabású Rákóczi aránylag belátható időn belül jelentek meg, vagy jelentek meg újra. S éppígy hozzáférhető az új kiadások révén két legsikeresebb önéletrajzi jellegű regénye, a Királyhágó és a Noémi fia. Irodalmi rangját, franciás írásművészetének finomságait leginkább őrző elbeszéléseiből pedig három válogatás is készült műve lezárulása után (Mártír és rabszolga, 1957; Szerelem és halál árnyékában, 1959; Nyári feleség, 1963).
Ami halálával szellemi életünkből sajnálatos módon kiesett, az Laczkó Géza, az éles elméjű és elegáns irodalmár, az érzékeny ízlésű szerkesztő és kritikus, a magyar nyelvnek és a stílus tudományának az a kiváló mestere, aki már 1908-ban stilisztikai tanulmányban elemezte Ady Endre nyelvhasználatát, s aki a régi magyar nyelv újrateremtésére, művészi rekonstrukciójára nem egy pompás példát adott.
De a nélkülözött elmélkedő és tudós, a szó teljes értelmében vett humanista Laczkó Holdbéli Dávidunk történetét szőve-fonva magának itt-ott mégis katedrát teremtett, és elmondja tanításait.
Ne is vegyük el tovább előle a szót.
Lengyel Balázs